Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Vékony hal képében"

2021.12.31

kalasz-marton--foto-czimbal-gyula-.jpg

„Vékony hal képében”

Most, hogy tegnap meghalt Kalász Márton költő, kutatok az agyamban, hogy mit kellene tudnom róla. Keresek egy címet, egy sort, bármit. Nézem a polcaimon: nincs ott egyetlen kötete sem. Szégyellnivaló? Dicséretes? Lényegtelen? Rájövök, nem ismertem, mert nem olvastam őt, nem emlékszem, hogy milyenek a versei. Na, talán most: az év utolsó napja úgyis olyan semmilyen. A halál valahogy mindent és mindenkit tíz centivel fölemel. Bármilyen volt is, miután meghalt – több lett. Ez a mindenkinek kijáró többlet. A halál többlete. A halál jóvoltából a legjelentéktelenebb élet is érdekes lesz pár pillanatra. A halál kegyessége révén bárkit elsirathatunk. Bárkiről születhet nekrológ, és – valóságos híján – fiktív visszaemlékezés. Persze, Kalász Márton nem volt „bárki”. Költő volt, pechére magyar költő. Pontosabban kettős anyanyelvű, német-magyar költő, aki végül is írni magyarul írt. Többnyire. Verset minden bizonnyal. Titokban, identitáskereső, gyötrelmes éjszakákon talán németül is. De rájött, hogy ő már magyarul jobban tud. Legalábbis verset írni. Miért tettem ezt vele? Miért hanyagoltam el ennyire? A fene se tudja.

Emlékszem, hogy az aktuális Szép versekben mindig továbblapoztam őt. Ránéztem, és két-három sor után úgy éreztem: nagyon idegen, nagyon távoleső, nagyon érdektelen, nagyon érthetetlen – nekem. De talán most: az év utolsó napja úgyis olyan semmilyen. Próbálok utánakeresni, hogy kiket érdekelt ő igazából. Nos, a literát nem nagyon. Még a halálhíre sincs fent, pedig a kishír csak pár sor (lenne). És ugyanezen a literán már tízéves az utolsó „első közlés” tőle: a Van Gogh kertje. Az ajánlás szerint Kálnoky László emlékének szenteli. Mindez az akkori Parnasszus-számból való. Szóval:

Van Gogh kertje

(Rossz álom)

Mondott kint teremtő történetet? A léphető
aljához példázott Nehéz Kutya
ismerős. Jár – imént szorongva kutatni kezd?
Lopva vonít, szokva itt sír. Edzett szavak
kinek onnan; vigasztalnád, tűz, tördelő tekintetet –
s alva épp ki jön ki? A környék fogyatékának egyike,
én, süketnéma – telepre lát, szokva kiszólna. Hangunk se hallva meg,
már érzék rejtsen még idején rémületet.
Művelnénk kétségbeejtett teremtményeiddel mind csodát.
Eléd (egyszer a téren fölsírnék?) hirtelen
látni – mire mozog: guggolnunk mellé, óvatos öklelés szükség lehet.
Áll e síró szeme elé, lendülő jelbeszéde, a kövön elhaló teremtmény,
én, finom, fölfogó érzék – jelek, vajon válaszai-e? S két rémült,
ma üdvös arc,
csönd előbb mindenütt. Tudnod, ki miképp hall. Éhen. told ösztöne.

***

Ennek nincs köze Kálnokyhoz, Van Gogh-hoz is legfeljebb néhány abszint után. Ez szörnyű zagyvaság. „Miképp hall. Éhen.” – nagyon gyenge poén, sajnos. Látni kellene az egészet (több részből áll), hogy – talán – kirajzolódjék valami intenció, közlés – bármi. Ezért egyből átmegyek a DIA oldalára, ahol két kötete van már digitalizálva, de a Van Gogh kertje későbbi: világos, hogy eredménytelen a keresés. Átlendülök a Parnasszus-archívumba. Ott négyszázötven forintba kerül a 2011/1-es szám letöltése. Ez bagó: öt és fél szál cigaretta ára. De a regisztrációval és egyéb marketingfogásokkal lelakatolt „szezám” nem nyílik olyan könnyen. A „pénztár” előtti lépésnél még nem látszik az utalás módja, helye, vagyis csatornája. Pedig ez volna a lényeg. Mert az e-shopjukon keresztül nem fogok fizetni, az tuti. Hogy az év utolsó napján csapolják meg amúgy is sovány bankszámlámat? Még mit nem… Karnyújtásnyira van Van Gogh kertje, és sehogy sem tudok bejutni oda. Kiveszem a folyóiratot a kosárból, és visszahátrálok a kezdőoldalra. Próbálok máshogy közelíteni az elhunythoz.

Visszakullogok a DIA-ra. Az „Ünnep előtt” kötetben, íme, nagyon jó képsorú versek vannak: zártak, rövidek, és a hosszabbak is rövidek, mert annyira összerántja, lerövidíti, sűrűre szövi-fonja a témákat Kalász. Színei: a dérfehér, a ködszürke, a pikkelyeken táncoló sárga, a levelek közt vagy vízfelszínen remegő tompazöld lépten-nyomon felbukkan. A beszélő belecsusszan a mosolyba, s az idő is csusszan, és „vékony hal képében bukkan elő”.

Már órák óta olvasom őt, és egyre jobban szégyellem magam. Hogy lehet az ember ennyire vak? Mindegy már, úgysem ismertem, úgysem tudnám megüzenni neki, hogy bocsánat, elnézést. És ha élne még, akkor se’ érdekelné: az öregkor ezer nyűgével a vállán bosszúsan, közömbösen vagy jóságos-bölcsen legyintene zavaros meakulpázásomra – vagy kétes ígérgetésemre, hogy eztán majd olvasni fogom őt. Ő is tudná, én is tudnám, hogy. Tehát – tiszta szívből mondom – nyugodjék békében, én meg hadd maradjak itt, le sem tagadható nyugtalanságom földi bugyraiban.

(2021.12.31.)

***

Kalász Márton: A némaságért

A zivatar még bent elért, a város
közepén, s a zsúfolt járműveken
töprenkedve, ügyetlen, csúsztam álmos
mosolyba, mint kívül az eleven

zöld szürkébe, s lassan másféle zöldbe,
világosságba, melyből az idő,
kárpótolva, kicsit még meggyötörve,
vékony hal képében bukkant elő.

***


"Első közlés" a literán (2011.05.21.)

Parnasszus 2011/1

Kalász Márton (1934-2021) - DIA